Égifénybenfürdő

Semmi újat nem írok, csak átszűröm magamon a világot.

2010. január 27., szerda

Valami új (részben, talán)

Új világról álmodom. Olyanról, ahol a család nincs szétszakítva. Ahol a gyerekek és szülők együtt tanulnak. A gyerekek többsége nagyon pici korától napköziben van. Egy anya 6 hetes szülési szabadságot kap. Őszintén, ez még a fizikai felépüléshez sem mindig elég. Ha az anya a babájával szeretne maradni, fel kell adnia a munkáját. Aztán ki tudja hol kap megint munkát, hisz gyereke van és a munkaadók olyan jól tudják, hogy egy gyerekkel annyi baj lehet... Ami számukra munkaerőkiesést jelent, bonyodalmakat. A kapitalizmus nem tiszteli az anyákat. Nem tiszteli a családot. A politikusok sokat prédikálnak a családi értékekről, mentenék a házasság összeomlott szentségét a homoszexuálisoktól. Pedig már rég nincs mit megvédeni. Romlott az egész.

Dadusként dolgoztam 5 évet. Sok mindent láttam, hallottam. Mások gyerekeit neveltem. Sok anyával találkoztam, hacsak egy interjú erejéig is, de belátást nyertem az életükbe. Láttam a fájdalmat egyesek arcán, hogy munkába kell menniük, picibabájukat másra bízva. Úgy tettek, mint akinek nincs más választása. Elhitették magukkal, hogy a család érdekében így kell lennie. Pedig csak a pénzről van szó. Kevesebb pénzről. Egy magazinban olvastam egy anyuka válaszát arra a kérdésre, hogy miért döntött úgy, hogy otthon marad a gyerekeivel. Azt mondta, hogy megöregedve senki mondja azt, hogy bárcsak többet dolgoztam volna, hanem azt, hogy bárcsak több időt töltöttem volna a családommal. Ezzel én is így vagyok. Most ennek van itt az ideje. Hálás vagyok, hogy megtehetem. Hálás vagyok a kedvesemnek, hogy megérti és támogat. Akkor is, ha ez bizonyos lemondásokkal jár. Lemondani luxus dolgokról számomra nem nehéz. Két fizetésből itt sokmindent megengedhetnénk magunknak. Utazást, éttermeket, autót, házat. Vajdasági szülővárosomban egészen másként értékelném a dolgokat, tudom jól.

Olyan világról álmodom, ahol minden a helyére kerül. A pénz CSAK eszköz lesz. A hangsúly pedig azon lesz, hogy egészséges embereket neveljünk. Félelem nélkül, korlátok nélkül. Olyan embereket, akik képesek meghallani a szívük szavát, képesek lesznek csakugyan azt tenni, amiért ide jöttek.

Nem áltatom magam. A szokás hatalma nagyon erős. Tiltani dolgokat egyszerű. Gyakran saját kényelemből tesszük. Ne pancsoljon a gyerek fürdés közben, mert nekünk kell feltörölni. Ne játszon papírral, mert nekünk majd kell összeszedni a szétdobált fecniket. Ne egyen önállóan, mert öszzeken mindent. Pedig ezek apróságok. A pici gyerek sokat tanul belőlük. Nálam nincs rosszalkodás. Egy gyerek sosem rossz. Lehet kíváncsi, lehet akaratos, lehet szégyenlős. Mindenkinek van alaptermészete. A szülők pedig segíthetnek kihozni ebből a legtöbbet. Nem pedig ráerőszakolni valamit, ami nem ő. Pedig sokan próbálkoznak. Valahogyan úgy érzik, hogy a gyerek önmaguk kiterjedése, nem pedig önálló lény. Kontrol alá vonják, hogy mikor eszik, alszik és mennyit. Mindent le kell mérni és táblázatba rakni. Aztán aggódni, ha nem ül az a gyerek 6 hónaposan, nem jár 10 hónaposan stb. Mindez persze a rettenetes bizonytalanságot fejezi ki, ami a szülőben uralkodik. Itt minden új szülő azon nyavalyog, miért nem alussza át a babája az éjszakát. Könyveket írnak e probléma megoldására... Tipikus példája amiről Tóbiás beszélt. Imádjuk a drámáinkat! Gyártjuk őket szépen sorban. Nem vagyok én kivétel. Nem vagyok én szent és tökéletes. Én szent és tökéletlen vagyok. :) A tökéletlenség előfeltétel a fejlődéshez. Gyerekeink se tökéletesek. Nem mindig köszönnek a szomszédnak, nem mindig akarják elénekelni a Boci, boci tarkát a nagyinak. És nem kérnek abból a jövőből, amit megálmodtunk nekik. Úgyhogy a legjobb, ha nem álmodunk meg nekik semmit. Se kitűnő bizonyítványt, se családot, se hosszú életet. Az élet kiszámíthatatlan. Sokkal könnyebb kiigazodni benne elvárások nélkül. A gyereknek is könnyebb lesz élni az általunk ránehezedett nyomás nélkül. Nagyobb esélyük van meghallani felsőbb énjük vezetését, ha nem próbáljuk mindenképp irányítani őket. Annyian boldogtalanok, mert olyan munkát végeznek, amit útálnak. De nem tudnak, nem mernek kilépni belőle. Nem is akarnak, mert az megszokott, kényelmes, biztonságos. Olyan világról álmodom, ahol mindenki azt csinálja, ami a szíve vágya. A technikai fejlődés is eljut lassan arra a pontra, hogy az unalmas, monoton és fizikailag megerőltető munkákat gépekre bízhatjuk. Teljes odaadással végezné mindenki azt, amit igazán szeret.

Ma csak az értelmi nevelésre helyezi a társadalom a hangsúlyt. Egy fogyasztói társadalomnak érzelmileg függő gyerekemberekre van szüksége, olyanokra akik sérültek, akik elhiszik, hogy épp az a termék fogja őket boldoggá tenni, amit épp el akarnak adni nekik. Az emberek érzelmileg éretlenek. Sokan megragadnak a 3 éves szintjén, aki mindent akar, amit meglát. Nem csoda hát, hogy itt Amerikában nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a gyerekek korán kezdjék a napközit. A tudományos indoklás az, hogy így a gyerekek könnyebben boldogulnak majd az iskolában. Korán elkezdik a fejüket tömni a tudással. Pedig semmi jelentőségét nem látom annak, hogy mikor tanulja meg a gyerekem hogyan néz ki a háromszög. Nem értem, hogy miért kell egy 3 évesnek tudnia az ábécét... Amerikában az emberek többsége épp ezért elszigeteltnek érzi magát, saját családját sem ismeri. Túl korán leválasztják őket szüleiktől, míg mielőtt kialakulna érzelmi kötődés, megszilárdulna az ősbizalom.

A gyerekeket arra tanítják, hogy osszák meg a játékaikat másokkal, mikor a felnőttek se osszák meg a dolgaikat egymás között... Én még nem láttam egy üzletembert sem, aki épp megosztotta az autóját egy hontalannal. Ez egy extrém példa ugyan, de felnagyítva megmutatja a lényeget.

Óvodába, iskolába íratjuk a gyerekeink. Egyetemre spórolunk nekik. Olyan világról álmodom, ahol a szülők tanítják a gyerekeiket. Olyan világról álmodom, ahol arisztotelészi módon tanul majd mindenki. Ahol nem muszáj tanulni, de lehet. Ahol a gyerekek természetes kíváncsiságát nem nyomnánk el bimbójában, nem zúdítanánk a gyerekekre hatalmas információ tömeget, amint megtanulnak írni, olvasni. Nincs értelme olyan dolgokat bemagolni, amikhez semmi közünk sincs. Ezekből a dolgokból semmi sem ragad a fejekbe... Ezt mindenki tudja. A mai iskolákban szinte semmi helye sincs a kreativitásnak, alkotásnak. A spontaneitás pedig teljesen kihalt... Emlékszem, ahogyan ültem a gimiben és mikor a tanár kérdezte, hogy világos-e az elődása, csak egy nagy ürességet éreztem. Nem mondhattam, hogy nem világos, mert értettem a dolgokat, csak értelmét nem láttam. Az oktatásrendszer azt is kihagyja a számításból, hogy mindenki egyénileg tanul, más módszerekkel, más ütemben. Híve vagyok az egyéni tanulásnak. Az én világomban mindenki azt tanulná, ami épp érdekli, olyan emberektől, akik értik, miről beszélnek. Nagy iskolák helyett közösségi termek lennének. Tanítói listák. Mindenki szabadon választaná azt a tárgyat, ami fekszik neki éppen, vándorolhatna tanártól, tanárra, míg meg nem találja azt, akivel érzi, hogy közös hullámhosszon vannak. A visszaigazolás egyetlen módja párbeszéd lenne. Nehéz leírni, pedig tisztán látom magam előtt. Új energiás oktatás. Inkább tapasztalatátadás. A párbeszéd serkenti a diákot és új ötleteket adhat egy tanítónak is. Nincs kötött tananyag, nincs kötött tudáshalmaz. Áramlás van. Tudományos dogmák sincsenek. Senki se mondja nekem valamire, hogy ez biztosan így van. Abban is biztosak voltak a tudósok, hogy a földünk lapos. A tudomány is ugyanolyan képlékeny, mint a művészet, csak félnek beismerni. Csak a legjobb tudásunk szerint vannak dolgok és nem biztosan. Tudhatnánk ezt már, hiszen minden olyan gyorsan és gyakran válltozik.

Álmodjunk együtt egy új világot! Fontos néha megállni és átgondolni, hogy mit csinálunk és miért. Tényleg jó ez? Vagy csak azért tesszük, mert mindenki más ezt teszi? Tényleg olyan fontos, hogy minnél korábban tanuljon meg valaki olvasni? Én tartottam a tanítómtól, tanáraimtól. Nem tiszteltem őket, csak féltem tőlük. Tisztelet és bizalom helyett félelem és bizalmatlanság. Sok tanár oktató helyett csak szimplán zsarnok. A gyengéken és kiszolgáltatotakon vámpíroskodik. Igen, ilyen a világunk,és amit én lefestettem a változásokról egy újfajta társadalmat, egy felébredt emberiséget igényel. Sok a szabály, megkötés, kikötés az oktatással kapcsoltban. Természetesen a gyerekek védelme érdekében. De el lehet kezdeni a válltozást kicsiben. Aztán jön majd minden magától is.

2 megjegyzés:

  1. Megdöbbenésemre ez az iskola létezik már 1920-as évektől. Erről ír Alexander Sutherland Neill a Summerhill c. könyvében. Zseniális!

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm, rögtön utána is néztem. Azért is adtam ezt a címet, mert tudom, hogy ez nem új ötlet, tanultam különböző irányatokról az egyetemen. Csak már nem emlékszem rájuk tisztán. Azért milyen jó lenne megkímélni a gyerekeket attól a sok negatív élménytől, amit egy mai iskola okoz. Persze abból is sokat tanul az ember.De véleményem szerint sokkal többet árt, mint amennyit nyújt. Nekem sokat ártott. Különböző személyiségű gyerekek különbözően reagálnak. Egy befeléforduló, erős önkritikával és semmi önbizalommal rendelkező ént nagyon lehúzta az egész. Úgy tűnik, hogy a semmiből építettem fel magam a gimnázium végén, mikor újra felfedeztem a költői énem, és már nem érdekelt, ki mit gondol.

    VálaszTörlés