Elvárások nélkül élni

Apu halála után azt hittem tartozom neki. Azt kérte tőlem halála napján, szinte utolsó lehelletével, hogy tanuljak tovább, menjek egyetemre, főiskolára. Szófogadóan, én mentem. Azt hittem tartozom neki ennyivel. Az ember tartozik a szüleinek, nem igaz?

Miért is? Miért is tartozom bárkinek is? Ó, nem! Apám se tartozott nekem azzal, hogy életmódot válltoztasson, áldozatot hozzon azért, hogy komolyabban próbáljon meggyógyulni, egészséges maradni. 10 évembe került, míg megbocsájtottam neki. 10 évbe telett, amíg rájöttem: igaza volt. Az élet minősége fontosabb, mint a hosszúsága. Sokan önzőségnek hihetik ezt a részéről, ezt én is annak láttam, hiszen én a lánya vagyok! Hogyhogy nem kíváncsi rám többé? Hogyhogy nem akar tovább velem lenni, engem segíteni? Az én indokaim az életben maradására még önzőbbek voltak! Hagyni kell azt, aki menni akar. Fájt. Sokáig tartott elengedni. Végig azt hittem, hogy tartozok neki! Valakinek, aki már nincs. Valakinek, aki a másik oldalon van, új életet kezdett talán és semmi estre se neheztelne, ha nem követem, amit kért. Miért is tenné? De mi itt más szabályok szerint élünk, elhisszük, hogy nem vagyunk szabadok, megkötések béklyózhatnak bennünket. Szülők mondják meg milyen iskolába járjunk, milyen szakmát válasszunk, ha kell zsarolnak pénzzel, érzelmileg. És aljasan. Mert ez az. Azt is megmondják, kivel lennél te boldog és azt is, hogy akkor igen, most legyél elégedett az életeddel! Nagyon rendes férjed van, el is mosogat, főzésbe is besegít. Jó ember. Ez az ász: jó ember! Mit is takar ez voltaképpen? Legyél boldog mellette és kész! Akkor is, ha végre megláttad, hogy semmi közös sincs bennetek. Túl fiatal voltál, mikor összeházasodtatok. De a társadalom elvár dolgokat tőled. A társadalom... Nagy szavak! Itt is a szülőkre gondolok, meg nagyszülőkre, nagynénikre, -bácsikra, a szomszéd Juci nénire... Felénk középiskola után illik férjhez menni. Ha nagyon akarod, tanulj tovább, de akkor már diplomálás után mindenképp kössék be a fejed! Az enyémet nem kötötték. Más utakat jártam. Persze közben nagyon szenvedtem és azt hittem ,hogy én azt akarom, amit mindenki mond, hogy én azt akarom. Férjet, családot, gyereket, tanítói munkát, nyugdíjbavonulásig. Ez a normális, elvárt, elfogadott. Minden picike részem ez ellen sikoltozott és kerestem a kiutat és az jött is. Sokkal távolabbra vitt az otthonomtól, a megszokottól, mint reméltem volna. Akkor még mindig azt hittem, hogy velem valami baj van, senki se tud szeretni. Valami nagyon nincs rendben, mert kövér vagyok. Igen, ez lehet az oka! Mindenki ezt mondja, mindig is ezt mondták, hogy ez az oka! Mennyire undorító lehetek, atyám! Már nem haragszom ezért senkire sem. Nem mondom, hogy nem voltak idők, mikor őket okoltam minden bajomért. De lassan eljutottam ide. Kövéren. Kifejezetten annak köszönhetően! Ez is meg tanított arra, hogy nincsenek pozitív vagy negatív dolgok az életben, csak olyanok, amiket még nem tudunk átlátni. Bárki támaszthat elvárásokat. Mindig, MINDIG keserűséghez vezetnek.

Nincsenek elvárásaim párommal szemben. Őszintén elmondtam neki, hogy nem hiszek a halálig tartó szerelemben. Jó barátok és szeretők vagyunk, két szép gyerekkel. De bármikor kiléphet, ha akar! Nem azért, mert nem érdekel. Nagyon is fájna, és nehéz elképelnem az életet nélküle. De nagyon jól tudom, hogy nem lehetetlen. Igen, megy és szórakozik a barátaival és én is mehetnék, ha úgy döntenék és megyek is, amint a picikém kicsit nagyobb lesz. Úgy is tudni fogom, ha távolodik tőlem. Figyelek és én sosem csapom már be magam! Ezt nem nagyképűségből mondom! Mindenki látja a jeleket, a lelke mélyén mindenki tudja, ha valami már nem működik. Csak oly kevesen lépnek időben. Inkább ülnek a rothadó kapcsolatban, mert akkor tartoznak valakihez, már megszokták a másikat. Nem félek egyedül maradni. Voltam már egyedül és megállltam a helyem. Mindenki képes rá! Minden új helyzet ijesztő, de minnél több új helyzetbe hozod magad, annál edzettebb leszel! Lehet gyúrni önállóságra!

Megnéztem egy filmet, árvákról szólt és azon kezdtem el drámázni, hogy mi lesz a két szép, okos fiammal, ha valami történik velünk? Minden szülő gondolkodik ilyesmin. Elfogott a rettegés, hogy nem leszek ott, hogy lessem minden lépésüket. Rágtam magam ,hogy kire bízhatnám őket, ki lenne megfelelő pótlóm. Idővel világossá vállt, hogy az egó fél leginkább a kontrol elvesztésétől a gyerekeim felett. Szeretném látni, ahogy felnőnek, ahogyan élik majd életüket. Csak a kontrolt adtam fel teljesen. Beismertem, hogyha nem leszek mellettük, akkor sincs veszve semmi sem! Olyaná vállnak, amilyenné kell! A legkevésbé se tartozom nekik azzal, hogy elneveljem őket, ahogyan ők se tartoznak azzal, hogy olyanná nőjenek fel, amit én szeretnék. Tanácsokat adok majd, őszinte beszédet is.

Próbálom figyelmeztetni magam arra, hogy vannak fontos dolgok, mint empátia, tisztelet, amire megszeretném tanítani őket és dolgok, amik mellékesek, mint az, hogy tisztán tartsák a ruhájukat, vagy ne cirkuszoljanak. Mert a gyerek még friss kíváncsisággal képes játszani: felfedezni az ételt, vizet, földet, füvet, vízifestéket. És ha golyóstollal rajzol az arcára? Akkor mi van? Lemossuk egy részét, a többi majd lekopik! Ha összetörik a pohár, hát kidobjuk! Nem ültetek felesleges lelkiismeretfurdalást beléjük, nem állítok túl magas elvárásokat, mert bizony én is törtem el dogokat, felnőttként is! Ami eltörhet, el is fog! Ez nem azt jelenti, hgy nincsenek egészséges korlátok: a vécébe nem nyúlunk, kakit nem kenünk többet szét (erről kedvesem tud mesélni, ő találta a fiunkat a délutáni alvása után az ágyában, amint épp a pelusából szedi ki és keni szét a kakiját az ágy korlátján), kés, olló tilos, ahogyan a tűzhely gombjai és a tisztítószerek is. Nem állítok túlzott elvárásokat és nem is fogok, se iskolában, se barátokban, se másban. Most látom egyesek mosolyognak a bajúszuk alatt, gondolván, hogy ezt most mondom, de nem tudom kivitelezni, nem leszek képes így kikívni a tiszteletet. Nem is akarom kivívni. Megkapom majd harc nélkül, mert meg is adom. Túlzott ellenőrzéssel és szigorral a gyerekben nem tiszteletet ébresztünk, hanem félelmet és ellenállást. A természetes az, amikor a gyerekek egyre önállóbbak lesznek. Elvégre születésük után azonnal elkezdik a levállást rólunk. Valami, ami a részem volt, hirtelen valaki lesz, saját akarattal és hangos sírással. Aztán elmászik mellőlem, aztán elszalad és barátokat szerez, kitalálja, hogy űrhajós lesz, vagy hajóskapitány, talán biokémikus. Elköltözik, néha felhív, vasárnaponként meglátogat az idősek otthonában. És jól van ez így, elvégre növekedése közben minden gondoskodó mozdulatom mosollyal visszafizette, minden fillérem jó helyre került. Saját választásom volt őt gyerekemmé fogadni, ahogyan ő is szabadon választott.

Nincs szükségem az elvárások békjóira! Másokat se kötözök velük gúsba! Sokkal egyszerűbb és szebb így az élet!