Önkép

Kövér vagyok. Nem olyan kövér, mint a barátnőim, akiknek talán van 5 kiló feleslegük. Nem. Én 60 kiló hájat cipelek. Sokmindent és sokmindenkit hibáztattam már ezért. Rengeteget harcoltam magammal emiatt. Küzdöttem az étellel, diétákat, fogyókúrákat folytottam éveken át. Ez azt eredményezte, hogy rettentően útáltam magam az állandó sikertlenségért, vagyis hát fogakat összeszorítva, mogorván, éhezve sikerült 10, 15 kilót fogynom, aztán mindig többet szedtem vissza. Mindenkivel így van ez. Általános törvénynek látszik. Miért is? Nyakig merültem már a drámában, arra is képtelen voltam, hogy bármit is egyek lelkiismeretfurdalás nélkül. Azért ettem, csak épp mindig rossz érzés is társult hozzá. Extra adag rossz érzés volt, ha csokoládét, sütit és társait fogyasztottam. Bűnözőként éreztem magam. Leráztam magamról az érzést, mikor ettem, de aztán vissza rámtelepedett, mikor láttam magam előtt az üres tányért és belegondoltam az összes dologba, amit épp magamba pakoltam. A bulémáis érezhet hasonlót, mielőtt meghánytatja magát. Odáig sose jutottam, de megértem az utat, ami oda vezet. Rettentően jók vagyunk az önkínzásban...

Hosszú út vezet az önútálat magas fokához. Sokan, sokféleképp jutnak oda. Legtöbbször mások támogatásával. Az emberek kegyetlenül tudták kimutatni, hogy törődnek velem. Nem kell részletesen ezt leírnom, hisz aki kövér, tudja, aki nem, azt meg úgyis másért piszkáltak. Mindenkit valamiért.

Hogyan is kezdődik ez? Hogyan romlott el a kapcsolatom az élelemmel? Arra jutottam, hogy talán ott kezdődött az egész, mikor kiskoromban etettek, és ugye mind ismerjük a módszereket a gyerekek túltömésére? Még egyet anyu kedvéért, ezt most apu kedvéért, na most a mamáért... Aztán: itt repül a, repül a...repülőgép! Zumm! Mindezt puszta szeretetből. Máris összezavartuk a gyerek természetes telítettség érzését. Elkezd nem figyelni rá. Senki se mondja nekem azt, hogy hát, ha nem etetném így a gyereket, semmit se enne... Mennyire hihető, hogy egy két éves halálra éheztetné magát? Ha éhes, enni kér és jobbat fog enni éhesen és nem romlik el a viszonya az ételhez. A következő családi törvény nálunk az volt, hogy ételt nem hagyunk a tányéron! Ha kiszedted, edd is meg, nem pazarolunk! A mai napig képtelen vagyok akár egy falatot is hagyni abból, ami előttem van, nem tudom kidobni. A másik törvény, mindenből enni kell. Ez mögött az a jószándék áll, hogy a gyerek válltozatosan egyen. Ez nekem kínzás volt. Mondhatjuk, hogy vállogatós voltam gyerekként. A mai napig nem szeretem a főzelékeket. Most már tudom, hogy a zöltségeket nem szerettem bennük, mert felnőve rájöttem, hogy nyersen még a spenótot is szeretem. A zöldbabot párolom, citrommal. A gombát sosem fogom megszeretni... Nem kell kétségbeesni, ha valaki nem szereti a zöldségeket, mert a gyümölcsökben is megvannak ugyanazok a vitaminok. Dehát különben is ki szereti azt enni, amit muszáj?! A másik oldal pedig, hogy az édesség mindig valamilyen díj volt, amit ki kellett érdemelni, így nőt az értéke is a szememben. Felnőttként csokoládéval jutalmazom magam, vagy elvárom, hogy jobb kedvre derítsen. A kényeztetetést, szeretet képviseli a menűn. Az ilyen dolgok beivódnak és csak mélyülnek. Átveszik felettünk az irányítást. A dolgok átfordulnak és ha kövér gyerekké vállsz, elkezdenek kritizálni a túlevésedért, a kontrol hiányáért. Pedig a legtöbb kritizáló is elveszítette már azt a kontrolt, amit tőled vár el. Ő maga is kövér, vagy épp szerencsés és nem hízékony. Engem a gyerekorvosom fenyegetett kórházas fogyókúrával, ahol majd szigorú diétára fognak, ha azonnal nem kezdek el fogyni. Mindig rám szóltak, hogy sokat eszek. Akkora már dacos is voltam. Egyre magányosabb. A befeléfordulás természetes velejárója az elszigeteltségnek. Csak kevesek kerültek közel hozzám. A mai napig talán 10 barátot szedtem össze. Oké, összeszámoltam őket: 13. Ezek közül 11-gyel még mindig tartom a kapcsolatot. Kamaszkorom sorozatos szerelembe esésbe telett. Zéró önbizalommal és az abszolút meggyőződéssel, hogy a kövér testem rettenetesen undorító, mind titok maradt. Most már tudom, hogy akkori érzéseim csak a szerelem csírái voltak, amik végül mindig szívfájdalommá, szenvedéssé sarjadtak ki. Ennek is megvolt a maga szépsége. Igenis szeretünk szenvedni! A dráma éltet bennünket (még egy dolog, amire Tóbiás világított rá, köszönöm!). Ezt akkor nem tudtam. Teljes beleéléssel szenvedtem. Ami szükséges az élmény teljeségéhez...

Kilók jöttek, évek múltak, a világ másik végén, két gyerek kihordása után, most 130 kg körül észhez kaptam. Vagyis szívhez. Arra kicsit előbb rájöttem, hogy a szerethetőségnek nincs köze a mérleg mutatójához. Amint rájöttem, be is vonzottam a szerelmet. A kedvesem ismerkedésünk pillanatában elfogadott, szeret szőröstül-bőröstül. Sokkal közelebb vagyok saját testem elfogadásához, mint valaha is voltam és azt hiszem a kulcs a harc feladásában van. Eleget háborúztam saját magammal. Beteges kapcsolatom az étellel csak úgy szűnhet, ha feladom a drámát, amit köré kerítettem. Osho-tól olvastam, hogy csak úgy tudjuk elengedni szenvedélyünket, ha először igazán beengedjük, ha igazán kiélvezzük. Az ételt csak látszólagosan élvezzük, mert mindig bennünk van a bűnbeesés érzése. Behabzsolunk mindent, közben nem is figyelünk a valódi ízekre. Evés közben tévét nézünk, olvasunk, írunk, beszélgetünk. Nem gondolunk az ételre, nem érezzük az ízét. Azt sem érezzük, mikor a gyomrunk, jelez: tele van.

Ennek a történetnek nincs ám vége, nem fogytam le, nem találtam meg a csodamódszert a fogyáshoz. Amit próbálok, az a beengedés, evés közben mély belélegzés, figyelem. Mikor eszek, próbálok végig figyelni.

Ezek nehéz berögzülések, időbe fog telni feloldani őket.