A gödör alja

Én csak mosolyogok, mikor az ittenieket sírni hallom a gazdasági helyzet miatt. Valakit hallottam kérdezni, hogy vajon milyen mély a gödör, meddig lehet zuhanni. Fintor futotta el arcom, mert tudom, hogy az amerikaiak többsége el se tudja képzelni, hogy milyen mélyre lehet jutni, nagyon gyorsan. Ahogyan Szerbia zuhant. Persze eleve alacsonyabbról indultunk, de őszintén senki se gondolta volna, hogy rekord inflációt produkálunk, egy havi fitezésbe kerül majd egy kiló krumpli. A bankok azért itt is ellopták az emberek pénzét, csak épp törvénybe nem ütközően tették. A téma nálunk is ugyanez volt. Hazudtak, aztán eltűntek a balfenéken. Csak az itteni bankárok pofátlanabbak, állami segítséget kértek, hogy ne menjenek csődbe, most meg rekord összegeket csinálnak ismét csak, a régi szabályok szerint, semmit se törődve a következményekkel. Az ember azt hinné, hogy valami csak válltozhatna már... De itt a legtöbben nagyobb falatot harapnak, mint amit le tudnak nyelni, a hitelkártyák szép csapdát állítanak az egész világnak. Lehetővé teszik, hogy azt a pénzt költse a nép, amit meg se keresett még. Aztán jön a csőd.

Senkit se sajnálok. Tudom, hogy sokkal, sokkal kevesebből is meg lehet élni, és sokan élnek egy hónapban annyiból, mint itt egyesek egy nap alatt megkeresnek. Mikor ideköltöztem, úgy éreztem, hogy ez egy más dimenzió, nem csak egy másik része a világnak. 700 dolláros pulóver?! (Van ettől drágább, csak ez volt az, ami először elgondolkodtatott az értékeken... Nekem 300 dollárt fizettek hetente akkoriban.) Lehet kevesebből élni. Csak elengedni nehéz azt, amit az ember egyszer már megszokott. És fájhat. De az emberek csodálatos módon mindenhez képesek alkalmazkodni, akkor is, ha ezt errefelé csak kevesen tudják.

Én tudom.