Adamus csatornázása jár a fejemben. Annyira félünk a haláltól, hogy egész életünket a vég időbeni kitolására fordítjuk. Rengeteg időt, energiát pazarlunk arra, hogy minél tovább létezhessünk. Félünk attól, hogy mi vár ránk a túl oldalon, van -e túloldal egyáltalán... Próbáljuk kibiztosítani lelki üdvünket. Imátkozunk, böjtölünk, bűnbánatot tanusítunk (a bűnbeesés elkerülése erőnk feletti, ezért szükségszerűen mindig jön a vezeklés, önvád és önkínzás). Pedig annyival több időnk lenne élvezni a napsütést, hallgatni a madarakat, játszani a gyerekeinkkel, ha képesek lennénk elfelejteni a bűn fogalmát.
Én megtettem. Ez egy bonyolult és lassú folyamat és érzem hogy még nálam sincs vége. Ezek az értékrendek, viselkedési normák oly mélyen ágyazódnak bennünk, hogy szinte lehetetlen meghatározni, hogy hol ér véget az agymosás és hol kezdődiknek a mi valódi értékeink. A bűn fogalma egy szükséges rossz. Eligazít bennünket e dualisztikus világban. Itt, ahol mindennek van ellentéte nehéz lenne létezni a jó és rossz fogalmának tisztázása nélkül. Csak ezek képlékeny dolgok, kultúráról, kultúrára válltoznak. Ebből is látszik, hogy mesterségesen alkotottak. Ezek a különbségek azok, melyek háborút indítanak. A szabadság nevében.... Allah nevében... A demokrácia nevében... Az igazság nevében... Ha már az igazságnál tartunk, érdemes kivizsgálni, hogy kinek van igaza. Vegyük példának a muzulmán világ elleni küzdelmet. A muzulmán kultúrában a nők alsóbbrendűek, létezik poligámia, a szent háborúkban elesettekenek 72 szüzet ígér a Korán a túlvilágon. Ezek csak kitépett sztereotipíák, amik szúrják a mi kultúránkhoz szokott jóérzését. De ha sorba vesszük a dolgokat, kiderül, hogy a különbség csak időbeni. A nők évszázadokig éltek alárendelt szerepben az úgynevezett keresztény kultúrákban. Alig 100 év telt el azóta, hogy a nők választási jogot kaptak. A Bibliát olvasva mindenkinek feltűnhet, hogy az Ótestamentumban sokoknak van több neje. A Róma által vezetett keresztesháborúk és inkvizíció semmivel se tesz különbé bennünket. Egyszerűen a keresztény hit meggyöngült és pénz utáni hajsza vette át helyét. Ezt jobban szolgálta a nők egyenjogúsága. Én most nem mentegetek senkit. Hálás vagyok azért, hogy tanulhattam, dolgozhatok, van súlya a véleményemnek. Csak szeretnék rámutatni arra, hogy ebben a világban nem létezik abszolút igazság. Olyan nem létezik. Csak személyes igazságok vannak. Ahogy számomra igazság az, hogy a bűn, mint olyan, nem létezik. Tapasztalás van. Ez az én igazságom.
Felvágósan kijelenthetem, hogy most a haláltól se félek. Nem azért, mert egyszerűen letagadom, hogy ez velem bármelyik pillanatban megtörténhet, hanem azért, mert ha bármelyik pillanatban megtörténik, az én lapom tiszta. Mindenkinek elmondtam, mennyire szeretem, azt is, hogyha nem... Elfogadtam hogy a halál nem fog fájni, csak azoknak, akik maradnak, de az is elmúlik, tapasztalatból tudom ezt is. Igen, el tudom képzelni a világot nélkülem. Már önsajnálat nélkül. Nem vágyom a halálra, és ha jönne, nem örülnék neki és a félelem biztosan belémköltözne. Nem vagyok én azért olyan nagyszerű. De most nem gondolok rá. Azért nem, mert az irányításomon kívül esik. Talán ezt már mondtam, de megismételem, mert fontos része a filozófiámnak: Nem fájt, mikor nem voltam, miért fájna, mikor újra nem leszek? Ezek a dolgok meghaladják felfogásom, és ezt beismerem. Sokat foglalkozom vele, mégis egyre nyilvánvalóbbá vállik, hogy ez nem olyan, amit emberi elmével fel lehet fogni. Azok, akik látták, próbálták továbbadni, szent könyvekbe lejegyezni, tanítani. De mint sokminden ezen a világon, ez is abba a kategóriába tartozik hogy ha nem élted át, hiába mesélnek róla, fel nem foghatod. Sem Jézus, sem Mohamed nem parancsolt vérrontást a tanításaik terjesztésére. Ha igazán hiszünk bármelyikük tanításában, ez nyilvánvalóan kiviláglik. A Koránt nem ismerem, de a Biblia elég világosan kifejezi: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat stb. Aztán kezdődnek a problémák azzal, hogy az emberek többsége nem szereti tenmagát... Eleve van egy téves nézet, hogy aki szereti önmagát az nárcisztikus, egoista, önző. Pedig ezek csak a beteges túlzásai az egészséges önszeretetnek. Önszeretni annyit jelent, hogy az ember becsüli önmagát annyira, hogy ne játszon mártírt senkiért sem, ne áldozza fel az életét gyerekeiért, férjéért, munkáért, egyházért. Ez mindenképp keserűséghez vezet. Ezt az is érzi, akiért az áldozatot hozzák, különösen, ha az áldozathozó tisztában van a helyzettel és lépten-nyomon szóvá is teszi. Önszeretet az is, ha nem hagyjuk, hogy tapossanak rajtunk. Senki és semmi oknál fogva sem. Mikor többre becsüljük végre önmagunkat a pénzél is, amit olyan munkával kereshetünk, ami nem okoz élvezet. Önszeretet az is, mikor szem előtt tartjuk, mit szeretnénk, mik az álmaink és haladunk feléjük. Nem tüzön-vizen át, és megőrizve rugalmasságunkat, de haladunk. Az önszeretet az is, ha képesek vagyunk fél óránál tovább egymagunkban lenni anélkül, hogy bármit csinálnánk. Csak lenni, engedni a gondolatfolyamot. Érdekes megfigyelni, hogy hányszor hazudunk még önmagunknak, mennyiszer vádoljuk, tépjük saját magunk megtörtént és megválltoztathatatlan dolgokon. Képes vagy a tükörbe nézni, anélkül, hogy arra gondolnál, melyik részed tökéletlen, mennyire nem szereted, ahogy kinézel? Pedig jó a tükörbe nézni mosolygós elfogadással. Ez vagyok. Most így nézek ki, így látom magam. Tetszeni akarunk másoknak, elvárjuk, hogy tetszünk és elismerjenek bennünket, mert mi képtelenek vagyunk rá. Mert elhisszük, hogy van egy meghatározott mód, ahogyan ki kéne néznünk ahhoz, hogy boldogok legyünk. Pedig boldognak lenni, annyit jelent, mint elfogadni. Be kell látni hogy, akik igazán szeretnek bennünket, azok nem a külsőnkért teszik. Ha igen, akkor nem is szeretnek igazán. Én senkit sem szeretek a kinézetéért, pénzéért, hatamáért.
Boldog vagyok így, ahogy vagyok. Elégedetten tudom szemlélni az életem, minden pillanatban vihet a halál és nem érezném úgy, hogy még több idő kéne. Mindannyian meghatározott időt szabtunk ki magunknak erre az életre. Ez van!
