A jó ember

A jó ember nem veri a feleségét.

A jó ember hűséges.

A jó ember vasárnap templomba jár.

A jó ember segít embertársainak.

A jó ember fizeti az adóját.

A jó ember semmi rosszat nem szól.

A jó ember szó nélkül tűri az isten által rászabott csapásokat.

A jó ember halálos ágyán se érti meg, hogy mégis mit ronthatott el, miért volt egész életében boldogtalan. Hiszen mindig mindent úgy tett, ahogy elvárták tőle. A feleségét nem verte, igaz, nem is tisztelte, nem is beszéltek túl sokat, mert sok beszédnek sok az alja, szócséplésnek nincs jó vége! (A végén még megismerték vona egymást...) Sose lépett félre, nem azért, mert akkora fene nagy volt a boldogságuk, hanem azért, mert nem is volt jelentkező! (Ki érti ezt a nőnépséget!) Templomba járt rendszeresen, amióta eszét tudta, fejből fújja az összes szent beszédet, most mégis retteg a haláltól, nem győzték meg arról, hogy valami jobb jön ezután. (Különben se értett semmit az egész miséből...) Mindig dobott pénzt a koldusnak is, alkalmanként elvitték feleségével a kinőtt, elhasználódott ruhákat a cigány purdéknak a faluszélén, talán ők még emlékezni is fognak rá, mikor már nem lesz. (Semmit sem azért tett, mert úgy érezte, így helyes, hanem mert jó pontokat jelenthet odafönt, bárhol is legyen az... jobb biztosra menni!) Kifizette az államot is, ha belegebedt is! (Félt a büntetéstől.) Nem szólt rosszat senkiről se, igaz jót se. (Üresnek érezte magát egész életében, nem volt mit megosztania...) Mindent eltűrt az élettől és most mégis meg kell halnia, anélkül, hogy látta volna e világ napos oldalát.

A jó ember visszaemlékezik régre, mikor még alig látszott ki a földből, mezítlábasan szaladt a harmatos füvön, nem törődött az utána kiabáló anyjával, nem törődött templommal, állammal, koldusokkal, purdékkal! Érezte a fű selymességét, a nyári nap erősödő melegét, a felszálló párák édes illatát az orrában, hallotta a bogarak zümmögését, madárricsajt a közeli erdőből. Mégis csak érdemes volt élni.... Azért a pillanatért.