A gödör alja

Én csak mosolyogok, mikor az ittenieket sírni hallom a gazdasági helyzet miatt. Valakit hallottam kérdezni, hogy vajon milyen mély a gödör, meddig lehet zuhanni. Fintor futotta el arcom, mert tudom, hogy az amerikaiak többsége el se tudja képzelni, hogy milyen mélyre lehet jutni, nagyon gyorsan. Ahogyan Szerbia zuhant. Persze eleve alacsonyabbról indultunk, de őszintén senki se gondolta volna, hogy rekord inflációt produkálunk, egy havi fitezésbe kerül majd egy kiló krumpli. A bankok azért itt is ellopták az emberek pénzét, csak épp törvénybe nem ütközően tették. A téma nálunk is ugyanez volt. Hazudtak, aztán eltűntek a balfenéken. Csak az itteni bankárok pofátlanabbak, állami segítséget kértek, hogy ne menjenek csődbe, most meg rekord összegeket csinálnak ismét csak, a régi szabályok szerint, semmit se törődve a következményekkel. Az ember azt hinné, hogy valami csak válltozhatna már... De itt a legtöbben nagyobb falatot harapnak, mint amit le tudnak nyelni, a hitelkártyák szép csapdát állítanak az egész világnak. Lehetővé teszik, hogy azt a pénzt költse a nép, amit meg se keresett még. Aztán jön a csőd.

Senkit se sajnálok. Tudom, hogy sokkal, sokkal kevesebből is meg lehet élni, és sokan élnek egy hónapban annyiból, mint itt egyesek egy nap alatt megkeresnek. Mikor ideköltöztem, úgy éreztem, hogy ez egy más dimenzió, nem csak egy másik része a világnak. 700 dolláros pulóver?! (Van ettől drágább, csak ez volt az, ami először elgondolkodtatott az értékeken... Nekem 300 dollárt fizettek hetente akkoriban.) Lehet kevesebből élni. Csak elengedni nehéz azt, amit az ember egyszer már megszokott. És fájhat. De az emberek csodálatos módon mindenhez képesek alkalmazkodni, akkor is, ha ezt errefelé csak kevesen tudják.

Én tudom.

Valami új (részben, talán)

Új világról álmodom. Olyanról, ahol a család nincs szétszakítva. Ahol a gyerekek és szülők együtt tanulnak. A gyerekek többsége nagyon pici korától napköziben van. Egy anya 6 hetes szülési szabadságot kap. Őszintén, ez még a fizikai felépüléshez sem mindig elég. Ha az anya a babájával szeretne maradni, fel kell adnia a munkáját. Aztán ki tudja hol kap megint munkát, hisz gyereke van és a munkaadók olyan jól tudják, hogy egy gyerekkel annyi baj lehet... Ami számukra munkaerőkiesést jelent, bonyodalmakat. A kapitalizmus nem tiszteli az anyákat. Nem tiszteli a családot. A politikusok sokat prédikálnak a családi értékekről, mentenék a házasság összeomlott szentségét a homoszexuálisoktól. Pedig már rég nincs mit megvédeni. Romlott az egész.

Dadusként dolgoztam 5 évet. Sok mindent láttam, hallottam. Mások gyerekeit neveltem. Sok anyával találkoztam, hacsak egy interjú erejéig is, de belátást nyertem az életükbe. Láttam a fájdalmat egyesek arcán, hogy munkába kell menniük, picibabájukat másra bízva. Úgy tettek, mint akinek nincs más választása. Elhitették magukkal, hogy a család érdekében így kell lennie. Pedig csak a pénzről van szó. Kevesebb pénzről. Egy magazinban olvastam egy anyuka válaszát arra a kérdésre, hogy miért döntött úgy, hogy otthon marad a gyerekeivel. Azt mondta, hogy megöregedve senki mondja azt, hogy bárcsak többet dolgoztam volna, hanem azt, hogy bárcsak több időt töltöttem volna a családommal. Ezzel én is így vagyok. Most ennek van itt az ideje. Hálás vagyok, hogy megtehetem. Hálás vagyok a kedvesemnek, hogy megérti és támogat. Akkor is, ha ez bizonyos lemondásokkal jár. Lemondani luxus dolgokról számomra nem nehéz. Két fizetésből itt sokmindent megengedhetnénk magunknak. Utazást, éttermeket, autót, házat. Vajdasági szülővárosomban egészen másként értékelném a dolgokat, tudom jól.

Olyan világról álmodom, ahol minden a helyére kerül. A pénz CSAK eszköz lesz. A hangsúly pedig azon lesz, hogy egészséges embereket neveljünk. Félelem nélkül, korlátok nélkül. Olyan embereket, akik képesek meghallani a szívük szavát, képesek lesznek csakugyan azt tenni, amiért ide jöttek.

Nem áltatom magam. A szokás hatalma nagyon erős. Tiltani dolgokat egyszerű. Gyakran saját kényelemből tesszük. Ne pancsoljon a gyerek fürdés közben, mert nekünk kell feltörölni. Ne játszon papírral, mert nekünk majd kell összeszedni a szétdobált fecniket. Ne egyen önállóan, mert öszzeken mindent. Pedig ezek apróságok. A pici gyerek sokat tanul belőlük. Nálam nincs rosszalkodás. Egy gyerek sosem rossz. Lehet kíváncsi, lehet akaratos, lehet szégyenlős. Mindenkinek van alaptermészete. A szülők pedig segíthetnek kihozni ebből a legtöbbet. Nem pedig ráerőszakolni valamit, ami nem ő. Pedig sokan próbálkoznak. Valahogyan úgy érzik, hogy a gyerek önmaguk kiterjedése, nem pedig önálló lény. Kontrol alá vonják, hogy mikor eszik, alszik és mennyit. Mindent le kell mérni és táblázatba rakni. Aztán aggódni, ha nem ül az a gyerek 6 hónaposan, nem jár 10 hónaposan stb. Mindez persze a rettenetes bizonytalanságot fejezi ki, ami a szülőben uralkodik. Itt minden új szülő azon nyavalyog, miért nem alussza át a babája az éjszakát. Könyveket írnak e probléma megoldására... Tipikus példája amiről Tóbiás beszélt. Imádjuk a drámáinkat! Gyártjuk őket szépen sorban. Nem vagyok én kivétel. Nem vagyok én szent és tökéletes. Én szent és tökéletlen vagyok. :) A tökéletlenség előfeltétel a fejlődéshez. Gyerekeink se tökéletesek. Nem mindig köszönnek a szomszédnak, nem mindig akarják elénekelni a Boci, boci tarkát a nagyinak. És nem kérnek abból a jövőből, amit megálmodtunk nekik. Úgyhogy a legjobb, ha nem álmodunk meg nekik semmit. Se kitűnő bizonyítványt, se családot, se hosszú életet. Az élet kiszámíthatatlan. Sokkal könnyebb kiigazodni benne elvárások nélkül. A gyereknek is könnyebb lesz élni az általunk ránehezedett nyomás nélkül. Nagyobb esélyük van meghallani felsőbb énjük vezetését, ha nem próbáljuk mindenképp irányítani őket. Annyian boldogtalanok, mert olyan munkát végeznek, amit útálnak. De nem tudnak, nem mernek kilépni belőle. Nem is akarnak, mert az megszokott, kényelmes, biztonságos. Olyan világról álmodom, ahol mindenki azt csinálja, ami a szíve vágya. A technikai fejlődés is eljut lassan arra a pontra, hogy az unalmas, monoton és fizikailag megerőltető munkákat gépekre bízhatjuk. Teljes odaadással végezné mindenki azt, amit igazán szeret.

Ma csak az értelmi nevelésre helyezi a társadalom a hangsúlyt. Egy fogyasztói társadalomnak érzelmileg függő gyerekemberekre van szüksége, olyanokra akik sérültek, akik elhiszik, hogy épp az a termék fogja őket boldoggá tenni, amit épp el akarnak adni nekik. Az emberek érzelmileg éretlenek. Sokan megragadnak a 3 éves szintjén, aki mindent akar, amit meglát. Nem csoda hát, hogy itt Amerikában nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a gyerekek korán kezdjék a napközit. A tudományos indoklás az, hogy így a gyerekek könnyebben boldogulnak majd az iskolában. Korán elkezdik a fejüket tömni a tudással. Pedig semmi jelentőségét nem látom annak, hogy mikor tanulja meg a gyerekem hogyan néz ki a háromszög. Nem értem, hogy miért kell egy 3 évesnek tudnia az ábécét... Amerikában az emberek többsége épp ezért elszigeteltnek érzi magát, saját családját sem ismeri. Túl korán leválasztják őket szüleiktől, míg mielőtt kialakulna érzelmi kötődés, megszilárdulna az ősbizalom.

A gyerekeket arra tanítják, hogy osszák meg a játékaikat másokkal, mikor a felnőttek se osszák meg a dolgaikat egymás között... Én még nem láttam egy üzletembert sem, aki épp megosztotta az autóját egy hontalannal. Ez egy extrém példa ugyan, de felnagyítva megmutatja a lényeget.

Óvodába, iskolába íratjuk a gyerekeink. Egyetemre spórolunk nekik. Olyan világról álmodom, ahol a szülők tanítják a gyerekeiket. Olyan világról álmodom, ahol arisztotelészi módon tanul majd mindenki. Ahol nem muszáj tanulni, de lehet. Ahol a gyerekek természetes kíváncsiságát nem nyomnánk el bimbójában, nem zúdítanánk a gyerekekre hatalmas információ tömeget, amint megtanulnak írni, olvasni. Nincs értelme olyan dolgokat bemagolni, amikhez semmi közünk sincs. Ezekből a dolgokból semmi sem ragad a fejekbe... Ezt mindenki tudja. A mai iskolákban szinte semmi helye sincs a kreativitásnak, alkotásnak. A spontaneitás pedig teljesen kihalt... Emlékszem, ahogyan ültem a gimiben és mikor a tanár kérdezte, hogy világos-e az elődása, csak egy nagy ürességet éreztem. Nem mondhattam, hogy nem világos, mert értettem a dolgokat, csak értelmét nem láttam. Az oktatásrendszer azt is kihagyja a számításból, hogy mindenki egyénileg tanul, más módszerekkel, más ütemben. Híve vagyok az egyéni tanulásnak. Az én világomban mindenki azt tanulná, ami épp érdekli, olyan emberektől, akik értik, miről beszélnek. Nagy iskolák helyett közösségi termek lennének. Tanítói listák. Mindenki szabadon választaná azt a tárgyat, ami fekszik neki éppen, vándorolhatna tanártól, tanárra, míg meg nem találja azt, akivel érzi, hogy közös hullámhosszon vannak. A visszaigazolás egyetlen módja párbeszéd lenne. Nehéz leírni, pedig tisztán látom magam előtt. Új energiás oktatás. Inkább tapasztalatátadás. A párbeszéd serkenti a diákot és új ötleteket adhat egy tanítónak is. Nincs kötött tananyag, nincs kötött tudáshalmaz. Áramlás van. Tudományos dogmák sincsenek. Senki se mondja nekem valamire, hogy ez biztosan így van. Abban is biztosak voltak a tudósok, hogy a földünk lapos. A tudomány is ugyanolyan képlékeny, mint a művészet, csak félnek beismerni. Csak a legjobb tudásunk szerint vannak dolgok és nem biztosan. Tudhatnánk ezt már, hiszen minden olyan gyorsan és gyakran válltozik.

Álmodjunk együtt egy új világot! Fontos néha megállni és átgondolni, hogy mit csinálunk és miért. Tényleg jó ez? Vagy csak azért tesszük, mert mindenki más ezt teszi? Tényleg olyan fontos, hogy minnél korábban tanuljon meg valaki olvasni? Én tartottam a tanítómtól, tanáraimtól. Nem tiszteltem őket, csak féltem tőlük. Tisztelet és bizalom helyett félelem és bizalmatlanság. Sok tanár oktató helyett csak szimplán zsarnok. A gyengéken és kiszolgáltatotakon vámpíroskodik. Igen, ilyen a világunk,és amit én lefestettem a változásokról egy újfajta társadalmat, egy felébredt emberiséget igényel. Sok a szabály, megkötés, kikötés az oktatással kapcsoltban. Természetesen a gyerekek védelme érdekében. De el lehet kezdeni a válltozást kicsiben. Aztán jön majd minden magától is.

Ébredés

Az ébedés lassan jön.
Először belopakszik a halvány érzés, hogy talán alszom, ez csak egy álom. Ez egyre növekszik, majd határozottan felszínre tör. Beszűrődnek a hangok, amiket már képtelenség elnyomni. Még nem nyitom ki a szemem, de már tudok a fényről, tudom, hogy itt van, csak én tartom a szemem szorosan lezárva. Itt vagyok, én vagyok. Vagyok, aki Vagyok és másként ez nem lehet. Tökéletlen tökéletes. A fény beáramlik. Felébredtem.

Bogár

Életem egyik legnehezebb pillanatát éltem meg ma, mikor láttam, hogy a kétéves pici fiam hellót mondott valaminek a falon, közel a szőnyeghez. Sejtettem, hogy egy pók, vagy bogár lesz az új pajtása. Hát velük csak nem tudok baráti viszonyba kerülni... De nem akarom a fóbiám továbbadni, úgyhogy összeforított foggal néztem, ahogy barátságosan figyeli a svábbogár útját a szőnyegen át az ágy alá... Szerettem volna agyonütni útálatom tárgyát, de a kisgyerek olyan szeretettel nézte a jövevényt, hogy nem volt szívem elrontani az örömét...

Felelősségvállalás

Bármi történt az életemben eddig és bármi is történik ezután, felelős vagyok érte.

Hiszem, hogy születésemkor tudatosan választottam ki szüleim, pontosan tudtam, hogy mit szeretnék tőlük megtanulni, ismertem hibáikat és ismertem erényeiket. Megfoganásom pillanatában rájuk bíztam az életem alakulását. Tőlük függöt, hogy elfogadnak-e, gondoskodnak-e rólam. Elfogadtak, gondoskodtak rólam, tudásuk legjobbja szerint. Szeretnek, ahogyan csak egy szülő szeretheti a gyermekét. Ez a kötelék gyakran oly szoros, hogy gyakran a szülők saját részeikként tekintenek gyermekeikre, saját maguk kiterjedéseként. Úgy büntetik gyerekeiket, ahogyan önmagukat szokták ostorozni, mikor tévednek valamiben. Sokszor átvállalják a felelősséget gyerekeiktől, hogy segítsenek nekik.

A családokon belül sokminden történhet, ami nyomokat hagy a lelkünkben. Fizikai vagy lelki bántalmazás mindig komoly sebeket okoz. A szülő túlzott szigora vagy épp engedékénysége mind hozzájárul ahhoz, hogy kikké vállunk. Szüleink viselkedésmintái belénk ragad. Természetünkké vállik. Hibáztathatjuk őket életünk végig, vagy pedig kemény munkával és sokat tanulva, lehámozhatjuk magunkról a ránkrakódott mintákat. Előbb fel kell ismerni azokat, ami talán a legnehezebb része a dolognak. Beismerni, hogy pont úgy viselkedünk, ahogyan a szüleink viselkedtek. Ugyanazokba a hibákba esünk. Újra és újra. És továbbra is rájuk fogjuk, hogy az ő hibájuk, hogy ilyenekké válltunk. Pedig eljön az az idő mindenki életében, amikor saját kezébe kell, hogy vegye az irányítást, belátni hibáit és válltoztatni rajtuk. Szüleink felelőssége irántunk mindig is csak látszólagos volt. Egyedül én vagyok felelős saját magamért és senki másért!

Felelős vagyok kövérségemért. Én magam teremtettem meg és én tartom fenn. Az hogy egy olyan családban nőttem fel, ahol mindenki kövér csak segített elérni ezt a célom. A kövérség nem átok. A kövérség segít másként szemlélni a világot. Föként a kirekesztett szemszögéből. De ez a kirekesztettség csak addig tart, amíg az ember el nem fogadja és meg nem szereti saját magát, úgy, ahogy van. Én most barátkozom a tükörképemmel. Úgy tekintek rá, mint a Hawaii-n látott szoborra. Egy ottani művész csak kövér női testekről készített szobrokat, hisz ot így képzelik el termékenység istennőjét.... Kövérként meghatározni magam balgaság! Ez csak egy állapot. Külső kép, amit saját magamnak vetítek ki. A kövérség kitűnő védelem is. Megvéd túlzott önteltségtől, felszinességtől. Fel kell fedezned a belsőd, ha már a külsőd miatt kevesen állnak veled szóba, vagy éppen megvetnek amiatt. A kövérség rá tud kényszeríteni olyan dolgok átgondolására, amit különben sosem tennél. Amint megbarátkoztam saját magammal és kimutattam, hogy igenis szeretem maga,, mások is kimutatták, hogy elfogadnak, szeretnek így, ebben a csomagolásban. Mert tudják, hogy csupán csomagolás.

Minden kövér embernek felelősséget kell vállalnia saját testéért. Felhagyni a harccal, mert az csak tovább roncsolja a kapcsolatot saját maga és a teste között. A konfliktus nem vezethet jóra. Az örökös fogyókúra, vagy fogyókúrára készülés stresszt okoz. Rosszkedvűséget, boldogtalanságot. Persze mindig vannak sikerélmények, de valahogy a kilók mindig visszavándorolnak... Mert mi belül nem változtunk, csak a testünket kínoztuk. Belül továbbra is kövérek vagyunk. Örökké elégedetlenek önmagunkkal. Az evés továbbra is a PÓTcselekvésünk, ami enyhíti bánatunk, unalmunk. De legtöbbször csak megszokásból eszünk. A gyomrunk is megszokásból jelez, mert mindig 2-kor szoktunk ebédelni, úgyhogy kész az emésztésre. A fogyókúra nem más, mint próbálkozás a szervezetünk átkódolására. Irányítás alá akarjuk venni. Továbbra se figyelünk arra, mit szeretne, csak arra figyelünk, hogy az egónk mit szeretne. Az egónk szeretne beilleszkedni. Szeretne csinosabb ruhákat. Az egónk azt szeretné, ha mások szeretnék. Az isteni énünket ez nem érdekli. Ő pontosan tudja, hogy valamennyiünket a szeretet ereje tart össze. Nincs szükség arra, hogy megfeleljünk társadalmi elvárásoknak és hogy beleférjünk a mai szépségideál skatulyájába. A kövérség társadalmi kód szerint meghatározott, mint nem vonzó. A kövér emberek megélnek egyféle másságot.

Most kitalálták, hogy a kövérség betegség, mert a kövér emberek gyakrabban halnak meg bizonyos betegségekben. Hát valamiben csak meg kell halni... Az élet minőségére ügyeljünk, ne a hosszúságára.

Perui paprika

Tegnap a kedvesem a bevásárlásból egy doboz szép mélypiros fűszerpaprikával tért haza. Jót derültünk, mert a magyar fűszert Peruból hozták be. Ő perui, én magyar...

Önkép

Kövér vagyok. Nem olyan kövér, mint a barátnőim, akiknek talán van 5 kiló feleslegük. Nem. Én 60 kiló hájat cipelek. Sokmindent és sokmindenkit hibáztattam már ezért. Rengeteget harcoltam magammal emiatt. Küzdöttem az étellel, diétákat, fogyókúrákat folytottam éveken át. Ez azt eredményezte, hogy rettentően útáltam magam az állandó sikertlenségért, vagyis hát fogakat összeszorítva, mogorván, éhezve sikerült 10, 15 kilót fogynom, aztán mindig többet szedtem vissza. Mindenkivel így van ez. Általános törvénynek látszik. Miért is? Nyakig merültem már a drámában, arra is képtelen voltam, hogy bármit is egyek lelkiismeretfurdalás nélkül. Azért ettem, csak épp mindig rossz érzés is társult hozzá. Extra adag rossz érzés volt, ha csokoládét, sütit és társait fogyasztottam. Bűnözőként éreztem magam. Leráztam magamról az érzést, mikor ettem, de aztán vissza rámtelepedett, mikor láttam magam előtt az üres tányért és belegondoltam az összes dologba, amit épp magamba pakoltam. A bulémáis érezhet hasonlót, mielőtt meghánytatja magát. Odáig sose jutottam, de megértem az utat, ami oda vezet. Rettentően jók vagyunk az önkínzásban...

Hosszú út vezet az önútálat magas fokához. Sokan, sokféleképp jutnak oda. Legtöbbször mások támogatásával. Az emberek kegyetlenül tudták kimutatni, hogy törődnek velem. Nem kell részletesen ezt leírnom, hisz aki kövér, tudja, aki nem, azt meg úgyis másért piszkáltak. Mindenkit valamiért.

Hogyan is kezdődik ez? Hogyan romlott el a kapcsolatom az élelemmel? Arra jutottam, hogy talán ott kezdődött az egész, mikor kiskoromban etettek, és ugye mind ismerjük a módszereket a gyerekek túltömésére? Még egyet anyu kedvéért, ezt most apu kedvéért, na most a mamáért... Aztán: itt repül a, repül a...repülőgép! Zumm! Mindezt puszta szeretetből. Máris összezavartuk a gyerek természetes telítettség érzését. Elkezd nem figyelni rá. Senki se mondja nekem azt, hogy hát, ha nem etetném így a gyereket, semmit se enne... Mennyire hihető, hogy egy két éves halálra éheztetné magát? Ha éhes, enni kér és jobbat fog enni éhesen és nem romlik el a viszonya az ételhez. A következő családi törvény nálunk az volt, hogy ételt nem hagyunk a tányéron! Ha kiszedted, edd is meg, nem pazarolunk! A mai napig képtelen vagyok akár egy falatot is hagyni abból, ami előttem van, nem tudom kidobni. A másik törvény, mindenből enni kell. Ez mögött az a jószándék áll, hogy a gyerek válltozatosan egyen. Ez nekem kínzás volt. Mondhatjuk, hogy vállogatós voltam gyerekként. A mai napig nem szeretem a főzelékeket. Most már tudom, hogy a zöltségeket nem szerettem bennük, mert felnőve rájöttem, hogy nyersen még a spenótot is szeretem. A zöldbabot párolom, citrommal. A gombát sosem fogom megszeretni... Nem kell kétségbeesni, ha valaki nem szereti a zöldségeket, mert a gyümölcsökben is megvannak ugyanazok a vitaminok. Dehát különben is ki szereti azt enni, amit muszáj?! A másik oldal pedig, hogy az édesség mindig valamilyen díj volt, amit ki kellett érdemelni, így nőt az értéke is a szememben. Felnőttként csokoládéval jutalmazom magam, vagy elvárom, hogy jobb kedvre derítsen. A kényeztetetést, szeretet képviseli a menűn. Az ilyen dolgok beivódnak és csak mélyülnek. Átveszik felettünk az irányítást. A dolgok átfordulnak és ha kövér gyerekké vállsz, elkezdenek kritizálni a túlevésedért, a kontrol hiányáért. Pedig a legtöbb kritizáló is elveszítette már azt a kontrolt, amit tőled vár el. Ő maga is kövér, vagy épp szerencsés és nem hízékony. Engem a gyerekorvosom fenyegetett kórházas fogyókúrával, ahol majd szigorú diétára fognak, ha azonnal nem kezdek el fogyni. Mindig rám szóltak, hogy sokat eszek. Akkora már dacos is voltam. Egyre magányosabb. A befeléfordulás természetes velejárója az elszigeteltségnek. Csak kevesek kerültek közel hozzám. A mai napig talán 10 barátot szedtem össze. Oké, összeszámoltam őket: 13. Ezek közül 11-gyel még mindig tartom a kapcsolatot. Kamaszkorom sorozatos szerelembe esésbe telett. Zéró önbizalommal és az abszolút meggyőződéssel, hogy a kövér testem rettenetesen undorító, mind titok maradt. Most már tudom, hogy akkori érzéseim csak a szerelem csírái voltak, amik végül mindig szívfájdalommá, szenvedéssé sarjadtak ki. Ennek is megvolt a maga szépsége. Igenis szeretünk szenvedni! A dráma éltet bennünket (még egy dolog, amire Tóbiás világított rá, köszönöm!). Ezt akkor nem tudtam. Teljes beleéléssel szenvedtem. Ami szükséges az élmény teljeségéhez...

Kilók jöttek, évek múltak, a világ másik végén, két gyerek kihordása után, most 130 kg körül észhez kaptam. Vagyis szívhez. Arra kicsit előbb rájöttem, hogy a szerethetőségnek nincs köze a mérleg mutatójához. Amint rájöttem, be is vonzottam a szerelmet. A kedvesem ismerkedésünk pillanatában elfogadott, szeret szőröstül-bőröstül. Sokkal közelebb vagyok saját testem elfogadásához, mint valaha is voltam és azt hiszem a kulcs a harc feladásában van. Eleget háborúztam saját magammal. Beteges kapcsolatom az étellel csak úgy szűnhet, ha feladom a drámát, amit köré kerítettem. Osho-tól olvastam, hogy csak úgy tudjuk elengedni szenvedélyünket, ha először igazán beengedjük, ha igazán kiélvezzük. Az ételt csak látszólagosan élvezzük, mert mindig bennünk van a bűnbeesés érzése. Behabzsolunk mindent, közben nem is figyelünk a valódi ízekre. Evés közben tévét nézünk, olvasunk, írunk, beszélgetünk. Nem gondolunk az ételre, nem érezzük az ízét. Azt sem érezzük, mikor a gyomrunk, jelez: tele van.

Ennek a történetnek nincs ám vége, nem fogytam le, nem találtam meg a csodamódszert a fogyáshoz. Amit próbálok, az a beengedés, evés közben mély belélegzés, figyelem. Mikor eszek, próbálok végig figyelni.

Ezek nehéz berögzülések, időbe fog telni feloldani őket.

A jó ember

A jó ember nem veri a feleségét.

A jó ember hűséges.

A jó ember vasárnap templomba jár.

A jó ember segít embertársainak.

A jó ember fizeti az adóját.

A jó ember semmi rosszat nem szól.

A jó ember szó nélkül tűri az isten által rászabott csapásokat.

A jó ember halálos ágyán se érti meg, hogy mégis mit ronthatott el, miért volt egész életében boldogtalan. Hiszen mindig mindent úgy tett, ahogy elvárták tőle. A feleségét nem verte, igaz, nem is tisztelte, nem is beszéltek túl sokat, mert sok beszédnek sok az alja, szócséplésnek nincs jó vége! (A végén még megismerték vona egymást...) Sose lépett félre, nem azért, mert akkora fene nagy volt a boldogságuk, hanem azért, mert nem is volt jelentkező! (Ki érti ezt a nőnépséget!) Templomba járt rendszeresen, amióta eszét tudta, fejből fújja az összes szent beszédet, most mégis retteg a haláltól, nem győzték meg arról, hogy valami jobb jön ezután. (Különben se értett semmit az egész miséből...) Mindig dobott pénzt a koldusnak is, alkalmanként elvitték feleségével a kinőtt, elhasználódott ruhákat a cigány purdéknak a faluszélén, talán ők még emlékezni is fognak rá, mikor már nem lesz. (Semmit sem azért tett, mert úgy érezte, így helyes, hanem mert jó pontokat jelenthet odafönt, bárhol is legyen az... jobb biztosra menni!) Kifizette az államot is, ha belegebedt is! (Félt a büntetéstől.) Nem szólt rosszat senkiről se, igaz jót se. (Üresnek érezte magát egész életében, nem volt mit megosztania...) Mindent eltűrt az élettől és most mégis meg kell halnia, anélkül, hogy látta volna e világ napos oldalát.

A jó ember visszaemlékezik régre, mikor még alig látszott ki a földből, mezítlábasan szaladt a harmatos füvön, nem törődött az utána kiabáló anyjával, nem törődött templommal, állammal, koldusokkal, purdékkal! Érezte a fű selymességét, a nyári nap erősödő melegét, a felszálló párák édes illatát az orrában, hallotta a bogarak zümmögését, madárricsajt a közeli erdőből. Mégis csak érdemes volt élni.... Azért a pillanatért.

Elvárások nélkül élni

Apu halála után azt hittem tartozom neki. Azt kérte tőlem halála napján, szinte utolsó lehelletével, hogy tanuljak tovább, menjek egyetemre, főiskolára. Szófogadóan, én mentem. Azt hittem tartozom neki ennyivel. Az ember tartozik a szüleinek, nem igaz?

Miért is? Miért is tartozom bárkinek is? Ó, nem! Apám se tartozott nekem azzal, hogy életmódot válltoztasson, áldozatot hozzon azért, hogy komolyabban próbáljon meggyógyulni, egészséges maradni. 10 évembe került, míg megbocsájtottam neki. 10 évbe telett, amíg rájöttem: igaza volt. Az élet minősége fontosabb, mint a hosszúsága. Sokan önzőségnek hihetik ezt a részéről, ezt én is annak láttam, hiszen én a lánya vagyok! Hogyhogy nem kíváncsi rám többé? Hogyhogy nem akar tovább velem lenni, engem segíteni? Az én indokaim az életben maradására még önzőbbek voltak! Hagyni kell azt, aki menni akar. Fájt. Sokáig tartott elengedni. Végig azt hittem, hogy tartozok neki! Valakinek, aki már nincs. Valakinek, aki a másik oldalon van, új életet kezdett talán és semmi estre se neheztelne, ha nem követem, amit kért. Miért is tenné? De mi itt más szabályok szerint élünk, elhisszük, hogy nem vagyunk szabadok, megkötések béklyózhatnak bennünket. Szülők mondják meg milyen iskolába járjunk, milyen szakmát válasszunk, ha kell zsarolnak pénzzel, érzelmileg. És aljasan. Mert ez az. Azt is megmondják, kivel lennél te boldog és azt is, hogy akkor igen, most legyél elégedett az életeddel! Nagyon rendes férjed van, el is mosogat, főzésbe is besegít. Jó ember. Ez az ász: jó ember! Mit is takar ez voltaképpen? Legyél boldog mellette és kész! Akkor is, ha végre megláttad, hogy semmi közös sincs bennetek. Túl fiatal voltál, mikor összeházasodtatok. De a társadalom elvár dolgokat tőled. A társadalom... Nagy szavak! Itt is a szülőkre gondolok, meg nagyszülőkre, nagynénikre, -bácsikra, a szomszéd Juci nénire... Felénk középiskola után illik férjhez menni. Ha nagyon akarod, tanulj tovább, de akkor már diplomálás után mindenképp kössék be a fejed! Az enyémet nem kötötték. Más utakat jártam. Persze közben nagyon szenvedtem és azt hittem ,hogy én azt akarom, amit mindenki mond, hogy én azt akarom. Férjet, családot, gyereket, tanítói munkát, nyugdíjbavonulásig. Ez a normális, elvárt, elfogadott. Minden picike részem ez ellen sikoltozott és kerestem a kiutat és az jött is. Sokkal távolabbra vitt az otthonomtól, a megszokottól, mint reméltem volna. Akkor még mindig azt hittem, hogy velem valami baj van, senki se tud szeretni. Valami nagyon nincs rendben, mert kövér vagyok. Igen, ez lehet az oka! Mindenki ezt mondja, mindig is ezt mondták, hogy ez az oka! Mennyire undorító lehetek, atyám! Már nem haragszom ezért senkire sem. Nem mondom, hogy nem voltak idők, mikor őket okoltam minden bajomért. De lassan eljutottam ide. Kövéren. Kifejezetten annak köszönhetően! Ez is meg tanított arra, hogy nincsenek pozitív vagy negatív dolgok az életben, csak olyanok, amiket még nem tudunk átlátni. Bárki támaszthat elvárásokat. Mindig, MINDIG keserűséghez vezetnek.

Nincsenek elvárásaim párommal szemben. Őszintén elmondtam neki, hogy nem hiszek a halálig tartó szerelemben. Jó barátok és szeretők vagyunk, két szép gyerekkel. De bármikor kiléphet, ha akar! Nem azért, mert nem érdekel. Nagyon is fájna, és nehéz elképelnem az életet nélküle. De nagyon jól tudom, hogy nem lehetetlen. Igen, megy és szórakozik a barátaival és én is mehetnék, ha úgy döntenék és megyek is, amint a picikém kicsit nagyobb lesz. Úgy is tudni fogom, ha távolodik tőlem. Figyelek és én sosem csapom már be magam! Ezt nem nagyképűségből mondom! Mindenki látja a jeleket, a lelke mélyén mindenki tudja, ha valami már nem működik. Csak oly kevesen lépnek időben. Inkább ülnek a rothadó kapcsolatban, mert akkor tartoznak valakihez, már megszokták a másikat. Nem félek egyedül maradni. Voltam már egyedül és megállltam a helyem. Mindenki képes rá! Minden új helyzet ijesztő, de minnél több új helyzetbe hozod magad, annál edzettebb leszel! Lehet gyúrni önállóságra!

Megnéztem egy filmet, árvákról szólt és azon kezdtem el drámázni, hogy mi lesz a két szép, okos fiammal, ha valami történik velünk? Minden szülő gondolkodik ilyesmin. Elfogott a rettegés, hogy nem leszek ott, hogy lessem minden lépésüket. Rágtam magam ,hogy kire bízhatnám őket, ki lenne megfelelő pótlóm. Idővel világossá vállt, hogy az egó fél leginkább a kontrol elvesztésétől a gyerekeim felett. Szeretném látni, ahogy felnőnek, ahogyan élik majd életüket. Csak a kontrolt adtam fel teljesen. Beismertem, hogyha nem leszek mellettük, akkor sincs veszve semmi sem! Olyaná vállnak, amilyenné kell! A legkevésbé se tartozom nekik azzal, hogy elneveljem őket, ahogyan ők se tartoznak azzal, hogy olyanná nőjenek fel, amit én szeretnék. Tanácsokat adok majd, őszinte beszédet is.

Próbálom figyelmeztetni magam arra, hogy vannak fontos dolgok, mint empátia, tisztelet, amire megszeretném tanítani őket és dolgok, amik mellékesek, mint az, hogy tisztán tartsák a ruhájukat, vagy ne cirkuszoljanak. Mert a gyerek még friss kíváncsisággal képes játszani: felfedezni az ételt, vizet, földet, füvet, vízifestéket. És ha golyóstollal rajzol az arcára? Akkor mi van? Lemossuk egy részét, a többi majd lekopik! Ha összetörik a pohár, hát kidobjuk! Nem ültetek felesleges lelkiismeretfurdalást beléjük, nem állítok túl magas elvárásokat, mert bizony én is törtem el dogokat, felnőttként is! Ami eltörhet, el is fog! Ez nem azt jelenti, hgy nincsenek egészséges korlátok: a vécébe nem nyúlunk, kakit nem kenünk többet szét (erről kedvesem tud mesélni, ő találta a fiunkat a délutáni alvása után az ágyában, amint épp a pelusából szedi ki és keni szét a kakiját az ágy korlátján), kés, olló tilos, ahogyan a tűzhely gombjai és a tisztítószerek is. Nem állítok túlzott elvárásokat és nem is fogok, se iskolában, se barátokban, se másban. Most látom egyesek mosolyognak a bajúszuk alatt, gondolván, hogy ezt most mondom, de nem tudom kivitelezni, nem leszek képes így kikívni a tiszteletet. Nem is akarom kivívni. Megkapom majd harc nélkül, mert meg is adom. Túlzott ellenőrzéssel és szigorral a gyerekben nem tiszteletet ébresztünk, hanem félelmet és ellenállást. A természetes az, amikor a gyerekek egyre önállóbbak lesznek. Elvégre születésük után azonnal elkezdik a levállást rólunk. Valami, ami a részem volt, hirtelen valaki lesz, saját akarattal és hangos sírással. Aztán elmászik mellőlem, aztán elszalad és barátokat szerez, kitalálja, hogy űrhajós lesz, vagy hajóskapitány, talán biokémikus. Elköltözik, néha felhív, vasárnaponként meglátogat az idősek otthonában. És jól van ez így, elvégre növekedése közben minden gondoskodó mozdulatom mosollyal visszafizette, minden fillérem jó helyre került. Saját választásom volt őt gyerekemmé fogadni, ahogyan ő is szabadon választott.

Nincs szükségem az elvárások békjóira! Másokat se kötözök velük gúsba! Sokkal egyszerűbb és szebb így az élet!

Hegyek

Reggel mentem tejért. Kilépve a kapunkon tisztán láttam a távolban kirajzolódó hegyeket. Még a nevüket se tudom, de ma reggel a nap szépre rajzolta domborzatukat. Tiszta a levegő. Ritka áldás ez Los Angeles-ben! :)

Ölelj, símogass!

Érzed? Hátha nem, jól figyelj! Ne gondolkodj, ne cimkézz, ne fejezd ki! Min nyugtatod kezed? Fogsz éppen valamit? Mikor érezted utoljára a dolgok felületét, hőmérsékletét? Mert én most leírhatom, hogy érzem a körmöm alatt kopogó átmelegedő billentyűket, a nadrágom vékony anyagán keresztül a lábam melegét és puhaságát. És ez már mind osztályozás, és mind összehasonlítás. Mihez képest meleg, mihez képest puha? Ezek általános emberi fogalmak, osztályozások és segítenek eligazodni, de korlátoznak is, mert amint valamit megérintünk, cimkét rakunk rá, és legközelebb már ez alapján érünk hozzá. Nem érezzük többé, mint mikor először érintettük, hanem már TUDJUK, kiismertük. Persze ennek megvannak a maga előnyei és nagyon is hasznos ez, senki ne értsen félre! Csak épp mi ezt mindenre kiterjesztjük életünkben, így tapintásunk eltompul, eltűnik. Növényekhez, állatokhoz, saját gyerekeinkhez, társunkhoz, saját magunkhoz is így kezdünk viszonyulni. Ez veszít a dolgok értékéből. Egy síma kő hűs símítása is nyugtatóan hathat, ha figyelünk rá. Szeretőnket érintjük így, mikor még lángoló az érzés. Picibabák érintenek így, mikor még minden annyira új. Én naponta megölelem, megszaglászom, megsímogatom kedvesem, gyerekeim. Mintha először tenném, vagy mintha utoljára tehetném. Ilyenkor mindig elönt az irántuk érzett szeret és az élet iránti szeretet. Ezek sosem megszokott ölelések. Közben nem azon gondokodom, hogy még el kell mosogatni. Ilyenkor kitölt a szeretet, a melegség, majd' kicsordulok. Ehhez az is kell, hogy tudd: ezt nem érdemelték ki és te sem, ez csak van, ez jár. És kész. Jó annak, aki adja és jó annak, aki kapja.
Fiatal koromban teljesen el voltam idegenedve másoktól. A család puszival és öleléssel való üdvözlése puszta megszokás volt, zavarónak találtam mások közelségét, idegennek éreztem saját magam ilyen helyzetekben. Barátaim a megmondhatói, hogy mennyire rideg voltam, tüskés és elutosító. Pontosan emlékszem, mikor tört ez szét. Mikor láttam először, mikor rettentett meg ez az állapot. Majálisozásból jöttünk haza, talán 16 voltam, talán 17. Sokan voltunk egy kocsiban, én középen voltam, a mellettem ülő fiúnak ki kellett szállnia, hogy kiengedjen. Kiszállt, megfordult és karját nyújtotta, hogy segítsen, ami már számomra alapjában furcsa és szokatlan gesztus volt. Majd megszorította az alkaromat, kisegített és kaptam tőle két puszit, teljesen őszintén és nyitottan és barátságosan, mosolyogva. Pedig akkor még igazán barátok se voltunk. Ez nem egy romantikus megnyilvánulás volt, nem akarom, hogy bárki azt higyje. Nem azért, mert vak voltam akkoriban ilyesmire, hanem mert tényleg nem az volt. Minden kamasz lány vágya a szerelem, nem voltam én kivétel. De az önismeret és önszeretet teljes hiánya miatt akkor se láttam volna meg. Nem is láttam meg. Olyan erősen fájtam belül és sajnáltam önmagam, hogy azt se láttam meg, akit kellett volna. Az önsajnálat hatalmas erő! De ez a fiú egyszerű gesztusa villámként ért, és megdöbbentett. Megéreztem, hogy ez milyen jó! Milyen jó, ha megérintenek, vagy ha megérintesz valakit. Most fényévekre attól a felismeréstől, meleg fényt küldök annak a fiúnak, mert bármi jött az után, nem lényeg. Valami megrepedt szenvedő kamaszlelkemben, meghallottam az angyalok énekét.

Naponta csak egyszer érínts meg valakit teljes szeretettel és elfogadással. Nézz a tükörbe, símítsd meg arcodat. Túrj hajadba, érezd selymességét. Hagyd az önkritikus megjegyzéseket más alkalomra! Most ne harcolj magaddal! Engess magadnak fürdőt, illatosat. Ha pasas vagy, akkor is! :) Ne siessd el a mosakodást, minden mozdulat lassú legyen, mintha törékeny lennél. Kényeztesd magad, mert értékes vagy! Ez is egyfajta taoista meditáció, Osho tanítása. Legyen magad felé legalább egy szerető gesztusod, minden nap! A hatás nem marad el! És ahogy Tóbiás mondaná: lélegezz!

Érzékelni az illatokat

Legyünk őszinték. Olvastam elég fénymunkás írást. Az elmém mindig is kételkedik abban, hogy amit olvasok magasabb lényektől származnak. Pedig nagyon mélyen tudom. Különben ez csak mellékes. A lényeg, a lényeg! Amit olvasok, tetszik és mosolyogva bólogatok, mert igen, ezt érzem, ezt tudom! Bárkitől is származik. Ha a csatornázó saját szavai lennének, akkor se érnének számomra kevesebbet. Belső, külső, alsó, felső hang, nem fontos! A tartalom, ami megfogott. Osho könyvei ehhez lerakták az alapot. A taoizmus ősi tudása visszhangzik az Új Föld fénymunkásainak tanításaiban. És igen! Lélegezz!
A légzés egyszerűsége zavaró lehet, de ha belegondolok, mindenhonnan visszaköszönt. Évezredek óta terjed a hír: lélegezz és minden jól lesz! Nézzük csak szép kifejezéseinket, kezdve a leglényegretörőbbel: életet lehel belé, vagy lelket lehel belé és ennek ellenkezője, kilehelte lelkét. Hát nem elég egyértelmű? A keleti chi fogalma pedig a körülöttünk lévő életenergia, amit belélegzünk. Léleg...lélek...

Nem akarok tovább levegőbe beszélni! Három éve néhány légzésgyakorlattal, komoly magamra figyeléssel, sok terhet leraktam magamról és új fejezet nyílt életemben. Csak ennyi kell! Ahogy Tóbiás is mondja: a tudatos légzés segít magunkban tartani magunkat. Segít a figyelésben. A legegyszerűbb módja annak, hogy felismerd: te lélegzel és te figyeled magad, amint lélegzel... Ha tovább figyelsz, észreveheted, hogy milyen durván is bánsz saját testeddel. Húzod a hajad, mikor fésülöd, kikaparod sebeid, kinyomkodod a pattanásokat, mitteszereket, véresre dörzsölöd az ínyed fogmosás címén... Hol van ebben a megbecsülés? Igen, én is csináltam és csinálom ezeket a dolgokat. Érzéketlenné válltunk saját testünk iránt. Azt is mindig túl későn vesszük észre, ha beteg. Nem azért, mert nincsenek figyelmeztetések, nem azért, mert a test nem jelezne. Csak azért , mert senki se figyel oda, le se szarjuk a finom jelzéseket. Egetrengető fejfájás kell hozzá, hogy feltűnjön, valami nincs rendben. Akkor se állunk le elgondolkodni, megfigyelni, hogy mit jelez a borzasztó fájdalom, hanem elkezdünk fájdalomcsillapítókat bekapkodni, mint ha cukorka lenne. A fájdalom jelez. A fájdalom segíthet a megértésben. Bármit jelez a testünk, érezni kell! Mert ha nem érzed, felerősödik. Ha azzal se törődsz, csak rosszabb lesz. Nehéz érezni. Az ember annak hisz, amit láthat. Esetleg hall. A szaglásra alig támaszkodunk, pedig az is varázslatos szerv! Az étel ízének nagy része eltűnne szaglás nélkül. Csak próbálj befogott orral enni! Megérted miről beszélek! Egyszerű kísérlet: vegyél egy kocka csokoládét. Fogd be az orrod, tedd a szádba és lassan szopogasd, vagy kezd el rágni. Mikor már szétolvadt a szádban, engedd el az orrod és lélegezz be mélyen! Többet mondanom se kell, minden világos lesz! Emlékszem, milyen isteni érzés volt három éve sétálni eső után! Érezni az ázott aszfalt szagát, port, földet, virágokat, fatörzseket, füvet. Eső után különösen felerősödnek a szagok, érdemes figyelni! Ha ez az érzékszerved egyszer felébred, többé nem altathatod el! Kiszagol hazugságot, szerelmet... Átértékel más dolgokat is.
Sok mindennek kellemetlen szaga van. És itt nem természetes dolgokra gondolok, mint izzadtság, kakis pelus... Ezek nem fognak ugyan eksztázisba röpíteni, de számomra már nem zavaróak. Sokkal inkább a mesterséges illatok, amik állítólag illatok bántóak... Ami ugye kellemes szagot jelent a magyar nyelvben. Bizony az én drága parfümjeim ritkán kerülnek a bőrömre... Akkor is csak egy fújásnyi. Izzadtsággátlómat is lecseréltem szagtalan kristályokból, sókból készültre, ami nem izzadtság gátló, hanem baktérium karbantartó. Miért zavarnám még tovább össze a szervezetem? Izzadni jó! Szükséges! Emberi! Ezzel van gondunk. Az izzadás figyelmeztet bennünket arra, hogy nem tudunk mindent az egónk hatalma alatt tartani! Ahogy amit a vécén művelünk se illatos, de miért zavarna? Hát az is teljesen természetes és emberi. Ha engem nem is zavar már a saját természetes szagom, másokat zavarhat. Nem vagyok teljesen aszociális.... Tudom, hogy ez sokaknak furcsán hangzik és taszítónak, mert egész életen át azt hallottuk, hogy az emberi izzadtság büdös. Lehet az. A sok méreganyag kiűrűl belőlünk, a baktériumoknak az lakoma, azok gázt termelnek és máris szagos a hónalj, talp, stb. Ez egyféleképpen visszajelzés. Sokminden, amit eszünk tele van méreggel, vagy gázokat termel emésztés közben. Dehát emberek vagyunk! Ezek természetes velejárói az életnek, miért kell ezt bárkinek is szégyelnie? Legyünk azért elég tapintatosak és ne hagyjuk abba a fürdést (vicc)! Én már csínján bánok vegyszerekkel, mű illatosítókkal. A testünk sokmindent képes elviselni, feldolgozni. Ez csak egy megfigyelés részemről. Legyünk megértőbbek a testünkkel, kényeztessük, ne szégyeljük a funkcióit, melléktermékeit. Ez hozzátartozik az elfogadáshoz.
Fedezd fel a természetes illatok szépségét és a mű illatok, dezodorok, légfrissítők bántóan erőssé vállnak majd és feleslegessé az életedben!
Akkor léphetünk csak tovább, ha megértettük, megszerettük, elfogadtuk mostani voltunkat. Ha megtanulunk érzékelni, igazán érezni! Elnyomott érzékszerveinket újra kell ébreszteni! Most állj meg, és szagolj a levegőbe! Ha eddig semmit se éreztél, fel fog tűnni, hogy igenis több mindent fel tudsz ismerni a körülötted szállongó szagok közül, csak eddig nem figyeltél az orrodra! Figyelj oda! Mit érzel?