Ölelj, símogass!

Érzed? Hátha nem, jól figyelj! Ne gondolkodj, ne cimkézz, ne fejezd ki! Min nyugtatod kezed? Fogsz éppen valamit? Mikor érezted utoljára a dolgok felületét, hőmérsékletét? Mert én most leírhatom, hogy érzem a körmöm alatt kopogó átmelegedő billentyűket, a nadrágom vékony anyagán keresztül a lábam melegét és puhaságát. És ez már mind osztályozás, és mind összehasonlítás. Mihez képest meleg, mihez képest puha? Ezek általános emberi fogalmak, osztályozások és segítenek eligazodni, de korlátoznak is, mert amint valamit megérintünk, cimkét rakunk rá, és legközelebb már ez alapján érünk hozzá. Nem érezzük többé, mint mikor először érintettük, hanem már TUDJUK, kiismertük. Persze ennek megvannak a maga előnyei és nagyon is hasznos ez, senki ne értsen félre! Csak épp mi ezt mindenre kiterjesztjük életünkben, így tapintásunk eltompul, eltűnik. Növényekhez, állatokhoz, saját gyerekeinkhez, társunkhoz, saját magunkhoz is így kezdünk viszonyulni. Ez veszít a dolgok értékéből. Egy síma kő hűs símítása is nyugtatóan hathat, ha figyelünk rá. Szeretőnket érintjük így, mikor még lángoló az érzés. Picibabák érintenek így, mikor még minden annyira új. Én naponta megölelem, megszaglászom, megsímogatom kedvesem, gyerekeim. Mintha először tenném, vagy mintha utoljára tehetném. Ilyenkor mindig elönt az irántuk érzett szeret és az élet iránti szeretet. Ezek sosem megszokott ölelések. Közben nem azon gondokodom, hogy még el kell mosogatni. Ilyenkor kitölt a szeretet, a melegség, majd' kicsordulok. Ehhez az is kell, hogy tudd: ezt nem érdemelték ki és te sem, ez csak van, ez jár. És kész. Jó annak, aki adja és jó annak, aki kapja.
Fiatal koromban teljesen el voltam idegenedve másoktól. A család puszival és öleléssel való üdvözlése puszta megszokás volt, zavarónak találtam mások közelségét, idegennek éreztem saját magam ilyen helyzetekben. Barátaim a megmondhatói, hogy mennyire rideg voltam, tüskés és elutosító. Pontosan emlékszem, mikor tört ez szét. Mikor láttam először, mikor rettentett meg ez az állapot. Majálisozásból jöttünk haza, talán 16 voltam, talán 17. Sokan voltunk egy kocsiban, én középen voltam, a mellettem ülő fiúnak ki kellett szállnia, hogy kiengedjen. Kiszállt, megfordult és karját nyújtotta, hogy segítsen, ami már számomra alapjában furcsa és szokatlan gesztus volt. Majd megszorította az alkaromat, kisegített és kaptam tőle két puszit, teljesen őszintén és nyitottan és barátságosan, mosolyogva. Pedig akkor még igazán barátok se voltunk. Ez nem egy romantikus megnyilvánulás volt, nem akarom, hogy bárki azt higyje. Nem azért, mert vak voltam akkoriban ilyesmire, hanem mert tényleg nem az volt. Minden kamasz lány vágya a szerelem, nem voltam én kivétel. De az önismeret és önszeretet teljes hiánya miatt akkor se láttam volna meg. Nem is láttam meg. Olyan erősen fájtam belül és sajnáltam önmagam, hogy azt se láttam meg, akit kellett volna. Az önsajnálat hatalmas erő! De ez a fiú egyszerű gesztusa villámként ért, és megdöbbentett. Megéreztem, hogy ez milyen jó! Milyen jó, ha megérintenek, vagy ha megérintesz valakit. Most fényévekre attól a felismeréstől, meleg fényt küldök annak a fiúnak, mert bármi jött az után, nem lényeg. Valami megrepedt szenvedő kamaszlelkemben, meghallottam az angyalok énekét.

Naponta csak egyszer érínts meg valakit teljes szeretettel és elfogadással. Nézz a tükörbe, símítsd meg arcodat. Túrj hajadba, érezd selymességét. Hagyd az önkritikus megjegyzéseket más alkalomra! Most ne harcolj magaddal! Engess magadnak fürdőt, illatosat. Ha pasas vagy, akkor is! :) Ne siessd el a mosakodást, minden mozdulat lassú legyen, mintha törékeny lennél. Kényeztesd magad, mert értékes vagy! Ez is egyfajta taoista meditáció, Osho tanítása. Legyen magad felé legalább egy szerető gesztusod, minden nap! A hatás nem marad el! És ahogy Tóbiás mondaná: lélegezz!