Égifénybenfürdő

Semmi újat nem írok, csak átszűröm magamon a világot.

2012. április 6., péntek

Személyes valóságom

Az ön- és emberismeret legfőbb szabálya, hogy megértsük és belénk ivódjon: mindenki saját magán szűr át mindent. Nem létezik kollektív valóság, csak személyes valóság van.
Olyan dolgok lehetnek fontosak számunkra, amik másoknak semmit se jelentenek és mások mondhatnak és tehetnek olyan dolgot, amit mi sértőnek értékelünk. Alapjában véve, ha valaki valamit mondd, azt csak saját szemszögéből teheti és ritkán bántunk meg másokat akarattal. Nekem már nehezen tudnak bántót mondani, és szeretném azt hinni, hogy én se mondok bántót, de ez utóbbi, rájöttem, rajtam kívül esik, a befogatótól függ, hogy közlendőmet miként éli meg.

 Tudatunkon fénysebességgel haladnak keresztül az érzések, mi azt fel nem foghatjuk, nem is figyelünk már a szívünkre, csak az elménknek, egónknak hiszünk. Pedig az érzés sokkal kifinomultabb információkat hordoz, sokkal többet elárulhat a világról, ha segítünk neki, ha felnyitjuk, ha merjük nyitva tartani a világ befogadásához. A szív az elme számára logikátlan, mert ősi bölcsességgel képes átlátni a dolgokat, őszintén megsúgja pontosan a tennivalókat, ami az igaz célunkhoz vezet. Tudatosan oda kell figyelnem rá, mert szereteten átszűrve semmi sem csúnya, nincsenek előítéletek, nincs félelem, csak érzés van, hogy élek és ez jó! Senki véleménye, hozzászólása, aggodalma, félelmei el nem ronthatják a tökéletes nyugalmat a tudatban, hogy ÉN VAGYOK.

Mélyen alvó embergyerekekként úgy érezhetjük, hogy körülöttünk forog a világ, hogy másokat is ugyanannyira érdekel az életünk, mint minket, figyelmen kívül hagyva, azt a tényt, hogy bennünket is csak felületesen érint mások élete. Csak akkor tud igazán megérinteni valami, ha visszhangra talál bennünk, ha át tudjuk érezni. Akkor is paradox módon sosem azt sajnáljuk, akivel valami rettenetes történt, hanem beleképzeljük magunk a helyébe és átérezzük, hogy milyen rettenetes lenne, ha velünk történne mindez, de milyen jó, hogy azért mégsem. A gyászban is magunkat sajnáljuk, a veszteséget, amit a másik halála okozott a mi életünkben. A gyász is csak egy fajtája az önsajnálatnak.

Aki ezen felháborodik és kikéri magának, az nézzen mélyebben önmagába...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése